Bérc

Mark Lawcrence már egy ideje a Jordayne-ház társaságában tartózkodott, hála Lady Elisanak, aki nem volt hajlandó elárulni a fiatalember valódi kilétét, sem atyjának, sem egész háza népének. Habár, egy kevésbé furmányos lovászlegény könnyűszerrel lebukott volna, de Mark maga is egy rangosabb előkelő mellett tevékenykedett, ezért sikerült neki kiismerni a nemesi viselkedést, egészen az apró részletekig. Egy igencsak meleg reggelen, a kastély ura magához hívatta a fiatalember. Lord Jordayne nem igazán a szigorú uracskák csoportjába tartozott, túlságosan határozottnak sem lehetett nevezni, de tanácsadóinak hála sikeresen helyt állt a Bérc irányításában.
- Á, örvendek, hogy itt vagy fiam!- üdvözölte Markot, miután az belépett a faragott faajtón, melybe kockás dombormű alapon egy-egy madártollat faragtak, ezzel is tisztelegve a család címere előtt.
- Hírt kaptunk, méghozzá egyenesen Doceon Martell hercegtől. A felderítőik jelentették, hogy nem messze a mi partjainktól furcsa, felségjelzés nélküli hajókat láttak. Ötven embert adok melléd, húsz gyalogost, ugyanennyi íjászt, és még tíz darab pikást. Ki kell derítened, kik állnak ezen fenyegetésnek tekinthető megmozdulás mögött!- adta ki a parancsot Lord Lawrence-nek a befogadója, ezután ő az udvarra indulhatott, ahol már vártak rá a katonák. Mindenki a saját dolgával foglalatoskodott, egyesek ellátmányt vettek magukhoz, mások a fegyvereiket élesítették, íjaikat húrozták.
- Nagyuram! – szólította meg Markot egy sötétes bőrű, barna szemű férfi, aki tipikusan a sós Dorne-iak vonásait viselte. – Az én nevem Edric. A helyőrség parancsnoka vagyok, Lord Jordayne utasított, hogy tartsak veled feladatodban. Ha készen állsz, indulhatunk.- mondta. Marknak ideje volt magához vennie a szükséges felszerelést, azután vezényelheti majd az ötven katonát, hiszen innentől tőle függött azoknak az élete.

A végtelen és mély sötétség vett körül ameddig csak elláttam. A fejem kissé zúgott és enyhe szédülés kapott el. Azonban egy pillanatra sem ijedtem meg ugyanis minden reggelem így kezdődött. mikor végre kinyitottam a szememet megszűnt a sötétség és egy kényelmesnek mondható szoba képe fogadott. Nagyokat ásítva kikeltem a piha-puha ágyból majd a jól megszokott mozdulattal elkezdetem lesöpörni magamról a poloskákat. Beletelt két-három másodpercbe, míg fölfogtam egyetlen élősködő sem mászkál rajtam. Az elmúlt napokban sikerült megszoknom, hogy szalma helyett egy kényelmes ágyban alszom ám bizonyos dolgok örökre belém vésődtek. Kinézve az ablakon láttam, hogy hozzám hasonlóan még nem ébredt fel teljesen. Mikor lovászlegényként dolgoztam mindig jó korán kellett felkelnem, hogy mindent elintézzek. Szép lassan felvettem a ruháimat majd a derekamra csatoltam a kardomat és elindultam egy kis sétára. Miközben elgémberedett izmaimat masszíroztam a felkelő nap sugaraiban gyönyörködtem. Mindig az jutott az eszembe, hogy a fénnyel együtt a remény is ránk mosolyog. Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, amely szinte sikított a néma hajnalban. Pár könnyed mozdulattal helyre hoztam berozsdásodott végtagjaimat. Miután végeztem a bemelegítéssel elraktam fegyveremet és folytattam a sétámat. Az istálló felé vettem az irányt és abban gyönyörködtem az ifjak miként végzik minden napos feladataikat. Nemrég még én is ugyanazt a munkát végeztem, mint azok a szolgák. Annyira belemerültem a csodálkozásba, hogy észre sem vettem azt az emberkét, aki a hátam mögé settenkedett.
- Csak nem a múltban utaztál Lord Mark?
Hirtelen megfordulva Elisát találtam magam mögött és éppen engem figyelt. Szokásos barna szoknyáját viselte haja pedig kontyba volt összefonva. Kora miatt kisebb volt, mint egy érett, hölgy ezért hívták a szolgák a háta mögött tündérkének. külseje ellenére kemény volt akár egy kőszikla és nem fogatta el a nemet válaszként.
- Üdvözlöm kisasszony. Netalántán ön sem tud aludni?
- Kedvem támadt egy kicsit sétálni és látni akartam nem követ-e el valami ostobaságot az uraság. Nem lenne kedve velem elkölteni egy korai reggelit.
- Köszönettel elfogadom.
Bizonyára helyes választ adtam ugyanis arcán egy bájos mosoly jelent meg utána pedig elindult a konyha felé. Ott a szolgákkal körülvéve kicsit jobban éreztem magamat. Mindketten kaptunk egy-egy cipót, amit én szinte egy harapással akartam megenni. a kisasszony ezt látva villám gyorsan a szoknyája alá nyúlt majd egy legyezővel keményen a kezemre csapott.
- Nem illik egy nemeshez az ilyesféle viselkedés. Egy disznó is szebben étkezik, mint ön. Meglehet abban az isten háta mögötti porfészekben megszokott volt ám nálunk nem szokás. Úgy tűnik tényleg igaz a mondás miszerint a vidéki nemes pont olyanok, mint a közemberek.
Ezért a kioktatásért kétszeresen is hálás lehettem a menyasszonyomnak. Egyrészt segített, hogy minél jobban úgy viselkedjek, mint egy nemes. Másrészről viszont magyarázatot adott az embereknek miért olyan furcsa a modorom. Meglehet férfiként meg kellett volna védenem büszkeségemet ám akkor ezt nem tartottam fontosnak.
- Elnézést kérek kisasz…- azonban végig sem tudtam mondani máris érkezett a második csapás.
- Soha nem kérjen bocsánatot az a gyengeség jele.
Úgy éreztem magam akár egy kölyökkutya, akit éppen arra tanítanak, hogyan kell viselkednie. A körülöttünk sürgölődő szakácsokra pillantva egy-egy kósza mosolyt fedeztem fel. Úgy tűnt nem ismeretlen számukra a kis hölgy szigora. Egyszer csak az egyik őr lépett mellénk és rögtön haptákba vágta magát.
- Lord Markot hívatja magához haladéktalanul az uraság.
Ezt a meghívást egyszerűen nem utasíthattam vissza így hát elbúcsúztam majd követtem az őrt. A nap már fölkelt és meleg sugara lágyan cirógatták arcomat. Vendéglátóm jó kedvében fogadott és arra kért engem, hogy pár megbízható emberével nézzek utána egy csoport idegennek. Óvatossága bölcsességéről árulkodott, mert nem tudhatjuk, mikor támad ránk egy ismeretlen ellenség. Én természetesen elfogadtam a feladatot és már el is indultam az istálló irányába. Megszokásból minden felszerelésemet magamnál szoktam tartani így nem kellett az előkészületekkel bajlódnom. Találkoztam a helyőrség parancsnokával a szintén velünk fog tartani. Örültem neki, hogy egy nálam tapasztaltabb egyén is lesz a csapatban.
- Mit gondolsz, kik lehetnek ezek az ismeretlenek? Vendégek vagy újabb tolvajok.
Egy kisebb sereggel indultunk útnak azonban nem véletlenül volt így. Könnyű fegyverzetük és páncélzatukból egyenesen arra következtettem, hogy egy könnyen és gyorsan mozgó egységet állítottak fel.
- Az a véleményem, hogy a parttól néhány kilométerre álljunk meg és küldjünk pár íjászt előre, hogy szemügyre vegyék az idegeneket.
Meglehet csupa ostobaságot mondtam ám minden képen valamit tennem kellett. Az emberek vezérüknek tekintettek így hát igyekeztem úgy is viselkedni, mint egy vezér. Tekintetem határozott volt és igyekeztem olyan képet vágni, mint aki a helyzet magaslatán áll. Mikor elindultunk igyekeztem a menetoszlop élén haladni nehogy gyávának gondoljanak. Ha harcra kerül, a sor nem menekülök, hanem szembeszállok az ellenféllel.

Fenyegető szelek

A menet tehát elindult, Lord Mark Lawrence vezette őket. Vele együtt ötvenegyen voltak, s néhányuk igencsak tájékozatlan volt, az emberek találgatva társalogtak. Lovak nélkül haladtak, elvégre Dorne gerilla harcmodora messzi földön híresnek számított. A Bérc emberei tapasztaltak voltak, harcoltak I. Aegon Targaryen ellen, amikor még nem egyesítette mind a hét királyságot Westeros-on.
- Nem tudhatom biztosra, uram. Elég sok pletyka kering országszerte, a parasztok pedig mindig aggodalmaskodnak. Kitalálnak olyan történeteket, melyeknek a fele sem lehet igaz, s utána tovább kurtítják a regéket, hozzáillesztve ezzel valami még nagyobb sületlenséget.- jelentette ki a sötét bőrű férfi, majd így szólt:
- Talán ugynazok a haramiák lehettek, kik a családoddal tették azokat a szörnyű dolgokat... Veszélyes környékké vált a Bérc mostanában.
A Dorne-tenger ezen partjainál nem lehetett mindenhol kikötni, ugyanis sziklák meredeztek a hullámok felé, melyek könnyedén összezúzhattak egy hajót. Lord Jordayne rendelkezett néhány halászfaluval a földjein, valamint egyesek állattartással is foglalkoztak. Mark parancsára, a katonai különítmény nem messze a víztől haladt előre. A szél a sós víz illatát hozta nekik, errefelé mindig lehetett érezni, hallani a hullámok morajlását.
- Az meg ott micsoda?- kérdezte az egyik íjász, s a kezével egy távoli pontra mutatott, mely egyre inkább nőtt, tehát közeledett.
- Ellenség lenne?- vetette fel egy másik fickó, mire a mellette lévő rászólt:
- Ostobaság volna tőle, hogy egyedül támad ránk.
Amint közelebb ért, ki lehetett következtetni róla, miszerint egy nő volt... Méghozzá tépett, szakadt ruhában, már messziről hallatszott a sírása, bukdácsolva közelített a kastélyból elindult sereg irányába. A zokogó asszony egyenesen Mark csizmája elé vetődött, a homlokán egy sebesülésből vér szivárgott, vörösen csillogó ujjaival kérőn kapaszkodott az egykori lovászfiú lábába.
- Jajj nekem, nagyuram! A férjem, a gyermekeim! Halottak, mind halottak, annyira rémes volt!
Edric is lehajolt, megpróbálta visszarántani az őrületből a falusi nőt.
- Beszélj asszony, ki tette ezt!?
- Szörnyszülöttek! Mindannyian, démonok a tengeren túlról. Nem volt arcuk, lakmározni kezdtek a holtakból. Megöltek mindekit, mindenkit a faluban...- csupán ennyire volt képes, az ájulás szélén állt, nem tudta feldolgozni a vele történteket.
- Mit tegyünk Lord Lawrence?- érdeklődött Edric, várva az utasításokat.


// Mark, kérlek az elkövetkezendőkben E/3-ban írd a játékot, ahogyan az a szabályzatban ki van mondva! Az előző hozzászólásodat is javítsd! //