Hold-hegység

Hegymászás

Patakmentén elterülő sziklákkal tarkított hegységnél, éppen egy kisebb zsoldos csapat töltötte fel vízkészletét. Páran egy viszonylag egyenes köre letette térképét vizslattak, valakik pedig sátorállítással foglalkoztak. Kezdett lemenni a nap ezért is biztosra kellett menniük, miként szállás legyen a fejük fölött. Egen Ház feje busás jutalmat ígért a Sziklának, mégse mehettek este tovább. Na meg még azt se tudták, hol keressék a hegyi klánt, amely lányát elrabolta. Lord Ecgberht fia odament Ronard mellé, látszott az arcán, hogy mondani szeretett volna valamit, azonban nehezen vette rá magát.
- Éhezünk zsoldos, nem kéne valami vacsorát szerezni mielőtt beesteledik? - érdeklődött a férfi, ki a tokáján növő feketés sörtét vakargatta közben.  Ser Edward Egen hasán eléggé feszült a láncing, nem volt túlsúlyos, mégis nem lehetett róla elhinni, miszerint túlságosan éhezne. Munkaadójának fiát nem utasíthatta vissza a Parancsnok, ezért törnie kellett a fejét.
- Uram én segítek étket szerezni. Gyakran vadászok az erdőben, és garantálom önnek, hogy estig étel lesz a szánkban. - mondta a kéretlenül odatolakodó hórihorgas szikár legény.
- Te vagy az én emberem fiú! - szólalt fel Edward, akinek pirospozsgás arcán a vékony ajkai egyből felkanyarodtak.  Fattyú Lovag is inkább elment vadászni, mivel nem sok esemény történik a táborukba.
- Rám bízhatod a tábor védelmét! - kiabált a távolodó Sziklának a nemes illető. A vadászat közepén a távolból árnymacska (puma) bömbölése hallatszott. Néhány érdekes nyom rejlett a környéken. Pár csapás, némi ürülék, továbbá elszáradt tűlevelűknél fekhely.
- Az ürülék, valamint a lábnyomok alapján ezek muflonok lesznek. - jegyezte meg a vadász, ki halk neszre lett figyelmes.

Hegymászás

Ronard, bár szerette volna mielőbb elvégezni a feladatot, nem menetelhetett a völgyben éjjel is a csapataival. Tábort kellett verni és őrséget állítani. Ez már bőven a hegyi klánok területe. A tábor mellé őrséget is kell állítani csak ezután, lehet bármi mást tenni.
- Állíts fel két hatfős őrséget! Keresztezzék egymást az útvonalaik! – Mondta határozottan a vele szemben álló évei derén járó lovagnak, mire az bólintott. – Arra a sziklák között láttam egy kisebb ösvényt is. – Mutatott az egyik meredek sziklákkal tarkított irányba, noha az említett ösvényt nem lehetett jól látni. - Lehet, hogy csak állatok taposták ki, de állíts oda is négy embert! A helyiek nálunk sokkal jobban ismerik a völgyet! Én pedig nem akarok meglepetéseket! – Tett hozzá, majd Ronardnak feltűnt, hogy a lovag kissé odébb pillantott, jelezvén a parancsnoknak, hogy valaki áll nem messze tőle. Vagy is hát nem is akárki.
Ronard finoman oldalra pillantott, s látószegében körvonalazódott Ser Edward.
Bármennyire is meglett volna nélküle, de az Egen-ház feje ragaszkodott a fia jelenlétéhez. Egy újabb problémát a nyakába akasztván a zsoldosvezérnek.
Persze ha mind ez nem lett volna elég ez a „Ser” még az elviselhetetlenebb fajtából való. Talán pontosan ezért is lehet az, hogy „Ser Ronard a Szikla” jobban kedveli a nincstelen parasztokból és fattyúkból verbuvált zsoldosait. Fele olyan finnyásak, mint ez itt.
Nehezen fogalmazódott meg benne a gondolat, s már ott volt, hogy Elküldi az egyik emberével, hogy vacsorázzon meg a katonákkal. Szárított hús és kenyér. Ezen élnek az emberei, ezen él ő maga is. De nem ezt mégsem illik egy Ház előkelő lovagjának mondani. Szerencséjére mielőtt ez kicsúszott volna a száján az egyik tábori vadász hízelgő javaslatot tett. Edward is jobb kedvre derült tőle láthatóan és a gorombaság sem csúszott ki Ronard száján. Bólintott az emberének.
- Magam is megyek! – Tekintett vissza a szemben álló hadnagyára.
Azzal el is indult, hogy magához vegyen némi vadászatra alkalmasabb felszerelést. Elvégre vadat nem pallossal szokás elejteni.
Oldalára tűzte hosszú kardját, és kezébe vett egy lándzsát is, majd a Vadász után indult.
Még hallotta, ahogy Ser Edward Egen utána kiállt.
Ronard megállt egy pillanatra visszafordult és közelebb, ment, hogy ne kelljen a nemesre kurjantania.
- Bár, nagyra értékelem a jelenlétét Ser, de a tábor védelmét már megvitattam és a Kapitányom, Ser Evan Melcolm felel érte! – Közölte tisztelettudóan ám elég határozottan ahhoz, hogy ezt a nemes is ellentmondást nem tűrő határozatnak vegye. Azzal sarkon fordult és elindult az erdő felé.
Nemesi házak sarjai… Tudta, persze, hogy nem mind ilyen, de ezektől még a szőr feláll a hátán.
Az ő embereivel senki ne kockázzon. Nincs hozzá joga! Se neki se másnak!
- Ühüm… - Helyeselt Ronard. Őszintén szólva, mindig is pocsék nyomolvasó volt, vadásznak se valami jó, így aztán ezen a téren mindig a nála tapasztaltabbakra bízta magát. Csak egy pár mesterség van, amihez ért. A harc a túlélés és efféle mesterségek.
- Te is hallod? – Kérdezett halkan a vadász felé, majd Ronard lassan fogást váltott a lándzsáján.

Hegymászás

Az elhelyezkedő őrség kémlelte a tájat, ám ez nem volt egyszerű a lankás helyeken nem láthatták, még ha száz hegyi klán tag is lopódzik közel hozzájuk. Azt is tudták, miszerint ők annyira nem ismerik ezt a helyet, hol az elsők vad leszármazottai nőttek fel. Mielőtt még elindultak volna a vadászatra, még Ronard visszament kioktatni a gőgös nemest. A kövérkés alak felhúzta ajkát, miközben szuszogások közepette mérgesen jobbra-balra kapkodta fejét.
- Nos...remek, remek én is úgy gondoltam, miszerint ő megfelelő lenne a posztra. Atyám bizonyára jól tudta, hogy kit kell erre a feladatra választania. Keveseknek van ilyen jó szeme kiválasztani a munkára alkalmas személyt mint nekünk. - próbálta sértődöttségét elnyomni ügyefogyott magyarázattal, s okoskodással Ser Edward. Miközben elhaladtak az élelemért útra kelt férfiak Lord Egen fia letette terebélyes hátsóját a legközelebbi szemrevaló kőre, mindemellett elkérte az egyik katona butykosát is. A lankás rengetegbe mélyen behatolva, egyre csak nyomasztóbb volt a helyzet. Kis csapatuk tökéletes célpontja volt egy portyázó barbár hadnak. Hirtelen valami neszt lehetett meghallani a távolból.
- Igen én is hallom...ott a bokornál uram. - szólalt meg óvatos halk hangnemben a tapasztalt vadász. A lándzsát eldobta a vadállat irányába, ami csak a lábába hatolt. A jerke bicegve igyekezett le a lejtőn. Miután elbukott a jerke lebukfencezett a lejtős talajon. A vadállat gyorsan kapkodott a levegőért. A vadász odasietett hozzá, majd egy határozott mozdulattal elvágta annak nyakát.
- Nyugi, nyugi. - szólalt meg halkan, miközben próbálta megnyugtatni hangjával a muflont, mely lassan elpusztul. Mikor biztos volt dolgában, hatalmas tőrét maga mellé hajította. A halott élőlényt hátára fektette, aztán kizsigerelte. Az ehető belsőszerveket nyesett bőrzsákjába tette.
- Szerintem majd csak a tábornál nyúzom meg, ám így kizsigerelve nehezebben romlik meg az állat. Szerintem siessünk, nemsokára beesteledik. - állapította meg a jáger, ki hátára vette az ejtett zsákmányt, aztán elindult visszafelé. A csúszós sáron nehezen lehetett visszatérni az ösvényre, amin jöttek. Amint feljutottak a gyanútlan erdőjáróra egy árnymacska ugrott az egyik kő ormáról. Az állaton látszott az elszántság, éhes volt, mégis hajthatatlan. Az áldozatának szerencséje volt, hiszen ő helyette az elejtett muflont kezdte el marcangolni. A Parancsnoknak tennie kelet valamit, hiszen egyik embere életveszélyben volt.

Hegymászás

- Ez könnyen ment! – Jegyezte meg fél oldalra bólintva Ronard. Hiába, van némi különbség az úri sport és a szükségszerű vadászat között. Itt valamelyest gyorsabban kevesebb türelemmel és élvezettel teszi az ember a dolgát. De a végeredmény ugyan és a tettek értéke ugyan abban merül ki.
Míg a vadász éppen az állattal foglalkozott, Ronard igyekezett valamelyest biztosítani magát arról, hogy nincs más a közelükben.  Kémlelte a környező bokrokat, sziklákat, nehogy előbújjon valami egészen kellemetlen vendég. Mikor végül indulásra készen voltak a parancsnok bólintott és elindultak visszafelé. Mint, hogy nem hallott különösebb neszelést a kellemetlen, veszélyt jelző idegszálak megnyugodtak kissé és Jobb hangulatba tért. Talán Ser ki ha én nem is jobb kedvre derül és befogja a lepénylesőjét miközben megtömi magát. Gondolta Ronard aztán már csak arra eszmélt fel, hogy a vadász orra bukott. Hátán a vad, felette meg az természet igazi vadásza. Gondolkodásra csak pillanatnyi idő, volt, hogy felmérje a helyzetet nem sok, csak cselekedni volt idő.
Ronard, fogta lándzsáját s kezében megforgatván annak nyelével sózott az oldalsó állkapcsára célozván, de olyan erővel, hogy ha sikerrel találja, el az lerepül áldozatáról jó néhány lépéssel odébb.
Talán nem a legjobb lépés volt, hiszen éhesnek tűnik emiatt elszánt és veszélyes. De Ha a szúrást választja és elvéti azzal olyan közel kerül a méretes vadmacskához, hogy azt kockáztatta volna, hogy ő maga is harapáson belüli célponttá válik.
Tudta jól a vadállat ösztönei ezután azt súgják majd, hogy őt magát támadja, , így egy pillanatig sem lankadva készen állt hogy a felé iramodó jószág húsába mártsa a lándzsa Acélos végét.

Hegymászás

Az ádáz teremtményt sikerült megszúrni, minek következtében az állat először megszeppent, majd őrjöngő üvöltésbe kezdett. Haláltusájának utolsó idejében, még hatalmas mancsain lévő fekete pengékkel próbálta felvágni Ser Szikla bőrét, ám minél jobban igyekezett az acélfejű lándzsa úgy mélyedt egyre inkább a testébe. A lény egyre csak gyengült, mígnem végleg összeroskadt. Ronard örülhetett, mivel a természet szabályai szerint, ha nem ő győzött volna akkor meg is halhat. Ez nem holmi cifra párbaj volt, itt a vesztesnek nem édes bor jár vigaszként, hanem a halál csókja. A vadászt amint felsegítették a teremtmény alól, az zilálva, s káromkodva tört ki. Az élettelen testbe, még jó párszor bele is rúgott mérgében.
- Na legalább az irhája jó lesz kabátnak. - jegyezte meg halkan a sérüléseket elszenvedett férfi. A muflont megigazította a hátán, azonban az éjmacskát már két fiatalabb legény húzta lábainál fogva.
- Remélem megérte, hogy annak a selyembe bugyolált marhának ennyit fáradozzunk, ám ha valami kifogása lesz a hús ellen, akkor én nyersen fogom letömni azon a semmirekellő pofáján. - mondta idegesen a tapasztalt természetjáró, ki morfondírozva szedte a lábát. A nap már utolsó sugarait vetette a tájra, ez látszott az alul narancssárga színárnyalatban pompázó felhőkön is. Remélte mindenki, miszerint még az este beállta előtt a táborba érnek, mert ha nem akkor igazán sebezhetőek lesznek. Szerencsére már látszottak a sátrak, na meg az őrt álló férfiak.
- Na végre! Hé kölyök azonnal vedd le a férfi hátáról az állatot, illetve igyekezz. Mielőbb a hasamban akarom tudni ezeket a finom falatokat. Ja és ragut csinálj belőle sok krumplival! - kurjantott az apródjának Ser Edward, ki hatalmas puha tenyerét dörzsölte közben.
- Amúgy a vadászat történetét megvitathatnánk Ser Ronard, talán egy jó kupa bor mellett. Imádom az izgalmas történeteket hallgatni . - mondta, közben pedig vállánál fogva a tábortűzhöz igyekezett kísérni a Fattyú Lovagot. Az este még ettek a jó raguból is, minek illata szétáradt az egész táborba, na meg páran sörrel, vagy borral kísérték le a finom falatokat. Egymásnak pedig történeteket, vagy legendás kalandokat meséltek a katonák. Ser Szikla nem mert elaludni, túlságosan is gondterhes volt, hiszen bármikor lecsaphatnak a hegyi klánok, azonban még őt is elnyomta az esti csend. Teljes harci felszerelésben hajtotta álomra a fejét. Hamarosan zajra ébredt, minek hatására kiment a sátorból. Rémálma volt, ám az olyan valós volt, miszerint teljes beleéléssel viselkedett.

(A rémálmot írd, le részletgazdagon ezt rád bízom. A lényeg, hogy támadják meg a tábort, na meg legyen benne sok holttest, meg vér)