Jhala

Az elveszett kincs

Csodálatos nap virradt a Jhala-szigetre. Verőfényes napsütés, néhány bárányfelhő úszott csak az égen. A szél is kellemesen fújdogált azon a reggelen. A szigetet körbevevő vizet néhány hajó zavarta fel: semmilyen felségjelzés nem volt rajtuk, valószínűleg valamilyen kereskedőhajó lehetett. Az is volt, a volantisi fűszerkereskedő, Ro-dan Bai egyik hajója volt az. A kereskedő eszébe vette, hogy a kis nyomon amire véletlenül akadt, elindul kincset keresni...Vagyis inkább megkeresteti másokkal. Így hát a hajóról 3 essosi lépett elő: A Harmadik fiú, Daarys Vynerion; a gazdag párnás ház ura, Laerys Drennelion; és a Keselyű-úr, Sreighal Mo-Dein. Mögöttük lépett le a fedélzetről az elbűvölő westerosi közrendű, Syril L. Hill. Mind a négyen elszántan álltak, mindannyian meg akarták kaparintani a hatalmas kincset. Persze ha meg is találják, nem ők csak annak töredékét fogják csak megkapni. Bár ha a legendák igazak, az sem lehet kevés. Jorad Dalantris nevével még mostanság is ijesztegetik a kevésbé szófogadó gyerekeket. Rettegett és hírhedt fosztogató volt, aki mindig megkapta amit akart. Sokan akarták őt holtan látni: ki a kincséért, ki csak a béke kedvéért. Viszont őt soha senki sem ölte meg, egyszer csak minden kincsével együtt váratlanul eltűnt. Úgy tartják, hogy Jhalán egy eldugott barlang mélyén található a sok kincs. Persze ez is csak egy szóbeszéd, de igazából a nyomok is erre utalnak.
Mikor a parttól nem messze felállították kis táborukat, Ro-dan Bai lépett elő :
- Ez uraim, és kedves hölgyem..Ez egy új jövő! Ezzel mérhetetlenül gazdagok lehete..lehetünk, ha megtaláljuk a kincset! Figyelmeztetem önöket, valószínű, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a kincs nyomára bukkantak. Legyenek mindig résen, én végig támogatom az expedíciót, és hát itt fogom várni, és szurkolok a sikerükért.
Ez egy kicsit megdöbbentő lehet, pont az nem tart velük akinek annyira kell az az átkozott kincs. A küldetésre vállalkozók, kicsit megismerhették egymást, hiszen ha nem is szívlelték meg még egymást, csak együtt kell, hogy dolgozzanak a kincs meglelésére. Az indulást másnap reggelre tervezték, addig egy tervet is felállíthatnak, és néhány üveg bor mellett, jól is tölthetik az estét. Az este folyamán magához hívatta a négy vállalkozó szellemű személyt, hogy közölje velük, kicsit ittasan:
- Kedves egybegyültek!...hükk..Szóval ahogyan én azt megmondtam azelőtt...Én sajnos nem tarthatok veletek..pardon önökkeel, a kincsem megkeresésére!-mondta, majd miután lehúzott egy kupa bort folytatta- Viszont nekem van egy nagyon kedves testttőröm, Vyreon, Vyreon gyere már ide!
- Itt vagyok mögötted Ro-dan...-mondta kicsit lekezelően, és bár ismerte elöljárója mértéktelen ivási szokásait, azt mégsem tudta megszokni.- Inkább innen én folytatnám. Szóval a kincs a sziget belsejében, valahol itt található, a középső kisebb hegyvonulat egyik barlangjában- bontotta ki az összetekercselt térképet, és mutatott a helyre.- Én vagyok Ro-dan Bai megbízottja, én felügyelem a munkálkodásotokat. Rajtam kívül még 15 zsoldos fog jönni, akiket az Bronz Sólymoktól béreltünk fel, és nem lesznek restek levágni azokat, akik az utamba állnak.-fejezte be és nézett a mélyen a kalandorok szemébe.
A fűszerkereskedő, Ro-dan Bai közben elaludt a székében, a többiek már ügyet sem vetettek rá. Vyreonon látszott egyfajta feszültség ami miatt ő is megivott egy jó minőségű dorne-i bort. Mielőtt még magukra hagyta volna a társaságot még odaszólt nekik:
- Gondoljátok át kit visztek kit nem, nem kell túl sok ember, viszont errefelé az erdők veszélyesek, ráadásul mint mondtuk: nem csak mi vagyunk itt azért a kincsért.-fogta rövidre, majd kiviharzott.

// Szeretném, ha a következő hozzászólásban mindenki számba venné, ki hány embert, egységet hoz magával a kalandra. Természetesen egyedül is lehet jönni aki úgy gondolja, és még akinek esetleg nincs egysége a Kaszárnyában az első hozzászólása előtt bérelhet fel (vehet) egységeket! //

Az idő kellemes, süt a nap, a szél is fújdogál. A látvány is mesés, valóban. Minden tökéletes lenne egy kis kikapcsolódásra, csak hogy ők nem éppen ezért jöttek ide. Az úton nem igazán foglalkozott utastársaival, bár tessék-lássék módon felmérte őket, inkább emberei közelében forgott. Jól esett neki újra a régi társaság, mostanában sok dolga akadt Volon Therysben. Amint partot értek, egyből a holmik kipakolása és a tábor felállítása volt a feladat. Daarys csapatának öt embere volt erre a célra, öten a Hárpia Fiai közül. Egyszerű hordároknak adták ki magukat most. Így a legjobb, hiszen a férfi azt se tudta, miféle fickók közé keveredik majd, a biztos támogatás sohasem árt. Meg hát Ro-dan Bai híre sem makulátlan, de régi bajtársai vágytak már vissza a zsoldos életbe, a vagyonért való harchoz, a családjának meg most főleg jól jönne a pénz. Harcot biztosra ugyan nem ígért nekik, de a zsoldjukat előre kifizette. Az se nyugtatta meg amúgy túlzottan, hogy semmi információt nem kaptak indulás előtt. Legszívesebben egész seregét hozta volna, meg a hajóit is, de az botorság lett volna. Egy hajó meg szűkös öt ember csapatainak, így csak tíz válogatott emberét hozta magával. Mikor a "vezérük" este a sátrába hívatta őket, már igencsak várta a megbeszélést, hátha valami használhatót is hall végre.
Persze a nagy beszéd elég nevetségesre sikeredett, de Daarysnak nem volt túl sok kedve nevetni. A tények hallatán pláne. Mások is vannak, persze, meg itt vannak a testőr katonái, akik majd odacsapnak, ha kell. A kérdés az, hogy kinek? Először a ghiscari kinézetű fickó volt neki a leggyanúsabb. Abban biztos volt, hogy a testőr számít valamiféle árulásra. No de kiére? A nő jelenlétét nem érti egyáltalán, kezdetben azt hitte, hogy a férfival van. Azzal, akire az egyik embere azt mondta, hogy valami bordélya van. Azt még megérti, hogy ő minek van itt. Ez lehet neki a szórakozása, vagy fene tudja, jobb magyarázata nincs. De ide csak a meghívottak jöttek. Ki lehet akkor a nő?
Amíg az a Vyreon beszélt, addig figyelt minden apró részletre, lopva megszemlélte a többiek reakcióját is, de most, hogy a keresés vezetője magukra hagyta őket, felkapott egy kupát, bort töltött és lehuppant az első erre alkalmatos helyre.
-A gazdáját legalább magával vonszolhatta volna. -biccentett az alvó felé, próbálva oldani kissé a hangulatot.
-Lesz itt védelem, láthatjátok. A Bronz Sólymok, hmm! Már nem is aggódok!
Hangjában persze érződött a lekicsinylés, saját embereit egyértelműen többre tartotta. Ők nem csak a zsoldjuk miatt vannak vele, tisztelik is és ez igen fontos.
-De ha nem bánja senki, az én tíz jó emberem is csatlakozik a Második Fiak közül, ha a Jómadarak széjjel rebbennének. Öt hordárom is jön velünk, de a felszereléssel így is csínján kell bánni.
Belekortyol italába, majd megemeli annak üvegét a többiek felé. Szeretné most már így, nyolc szem közt kicsit jobban megismerni őket. Az alvó kalmárt nem számolja, valószínűleg jó pár órára kiütötte magát.

Néha furcsa dolgokra készteti az embert az unalom. Vagy csak a folyton azonos munka egy idő után kártékony az emberre. Igen, azt hiszem, ez lehet az ok, amiért az emberek szinte megrészegedve vágynak az új tapasztalatokra és kalandokra. Esetemben viszont inkább csak munka. Egy munka, ami jó haszonnal kecsegtet. És mivel, hogy ez is csak egy munka a leggondosabb odafigyeléssel építettem fel a taktikámat. Bár… és ez engem is meglepett nem egy ember végzi el e kalandos feladatot. Rögtön kaptam két Valyériai nemesi fattyút. Igaz ebből igazság szerint egyik sem fattyú a szó teljes értelmében, de a szememben nem többek. Persze bűn volna ezt rögtön a fejükre olvasni, hát nem is tettem így. Szótlan mód viszonyultam hozzájuk. Ugyan, úgy ahogy a negyedik társunkhoz… vagy. Nem is igen tudom hova tenni ezt a nőt. Ki ő és mit keres itt a világ másik féltekén? Apró teremtés, aki látszatra nagyon távol áll a magunk fajtáktól. Bár… Igaz a látszat gyakorta megcsalja az embert. Minden tudásomat és józan eszemet latba véve azonban csak egy egyszerű fattyúleánynak látszik és nem harcos fajtából.
A partot érést követően a magammal hozott rabszolgák nekiláttak a táborverésnek. Elsőnek az én és a személyes testőrségem sátrait verték fel. Látszatra úgy ötven Astapori makulátlant hoztam magammal. Ez egy Ghiscari Mester személyi testőrsége. Ennyi nem gyanús, ha egyszer az ember kiteszi a lábát a vadvidékre.
Amit azonban senki sem tud, hogy a makulátlanjaim valójában az én dögevő keselyűim. Évek óta tudom, hogy senki nem bízik bennem… Hát az legalább érzés kölcsönös.
Ro-dan Bai épp olyan benyomást is „gyakorolt” rám, amelyre számítottam. Egy mohó és kapzsi fűszerkereskedő, aki tovább akarja gyarapítani vagyonát, de vajon mennyire messze menne el érte?
A „testőre” célzása valamiért közelebb emelete a választ ahhoz, hogy elég messzire.
Bronz Sólyom zsoldosai nem leptek meg. Alapvetően számítottam, hogy hoznak ők is bérelhető kardokat, de azért azt hittem valami olyat, aminek több a becsülete egy arannyal teli erszénynél. Hiába, Essosban nehéz jó katonákat találni. Hűséges tiszteletre méltó embereket. Rabszolga az van elég. Egyesek olyanok, mint az enyémek, koszt fejében harcolnak, míg mások maguk szeretnék megvenni a maguk nyamvadt kosztját. Alapvetően sose értettem miért tartják magukat többre a zsoldosok. Ők is csak eszközök tárgyak. Vásárolhatóak, mint az állatok.
De legyen ennél könnyebb dolgom nem is lehet ezek után.
Már csak az a kérdés mi legyen a másik hárommal?
Miután Ro-dan testőre távozott félszegen alkalmi társaim felé fordítottam figyelmemet.
Az egy tizenöt szolgálót hoz… a másik Kettőt!? Vagy hm… Mo-Dein kelletlenül elmosolyodott. Óó tréfa volt. Kellett egy kis idő, hogy leessen neki, miről is van itt szó. S úgy tűnt immáron ő került a célkeresztbe. Fel is vonta a szemöldökét és tekintetét körbefuttatta a jelenlévőkön.
- Ejnye… De kíváncsiak vagytok! – Jegyezte meg Sreighal gúnyosan. Végül csak sóhajtott egyet. – Ám legyen! Tehát, van egyszer két harci elefánt a kerítő uraság jóvoltából. Hozzá csapható tizenöt jól képzett fizetett kard a második fiak jóvoltából! – Mo-Dein tekintete átfutott a megfelelő személyre. – Ne nézz ilyen meglepetten! Tudom, mit kell nézni, hogy észrevegyem azt, amit mások el akarnak rejteni a szem elől! – Intézte felé egyszerűen a dolgot Valéria ősi nyelvén. Való igaz. Világ életében jó szeme volt hozzá, de a legtöbbet akkor tanulta mikor a megfigyelte az általa felbérelt mestereket, akik kiképezték a bérgyilkosait: A keselyűket.
- És mint, hogy én híján vagyok a harci tapasztalatnak, s szakmai ártalom, vagy sem… De nincs, túl sok barátom a személyi testőrségemmel kívánok holnap nekivágni a „kincskeresésnek”! – Fejtette ki végül álláspontját és okát, miért hoz magával ennyi harcost. – Ötven makulátlan. – Fejtette ki számban a dolgot, ha még nem lett volna egyértelmű a díszes társaságnak.

Kicsit feszült hangulat keringett a táborban, amit leginkább Ro-dan Bai megbízottja, az expedíció vezetője váltott ki. Nyers stílusú, keményvonalas zsoldos volt régebben. Sok háborút megjárt, tapasztalt harcos, életét nem élte mértéktelenül, szeme előtt mindig lebegett valami cél. Ezt másokkal nem osztotta meg soha sem, kissé titokzatos is volt. Persze mindig is hű volt a pénzéhez, és csakis a fizetett pénzhez. Sokan azt hitték, hogy Ro-dan Bait nem hagyta volna el semmi áron, viszont ő másképp gondolkodott. Természetesen ha valaki azt akarta, hogy ölje meg a fűszerkereskedő urát zsoldjának többszörösét is megkérte volna. Bár nem élt rosszul, mindig úgy gondolta, hogy van feljebb.
A másnap reggel sokak közül csak Ro-dan Bainak volt nagyon kellemetlen. A többiek sátrából egy bokor felé rohanva látták, és valószínűleg nem egy pillangót kergetett, hanem a tegnap esti borát látta maga előtt. Visszatérve sápadtan vánszorgott vissza sátrába és terült el az ágyán. A Bronz Sólymok a fegyvereikkel foglalkoztak, élesítették, íjászok ajzották fel az íjaikat. A zsoldosok előtt Vyreon magyarázott miközben ők nem nagyon figyelve tették a dolgukat. Amikor viszont Ro-dan Bai embere eléjük vetették zsoldjuk felét, máris felvillanyozottan figyelték a vezetőjüket. Mikor eligazította őket, odament a 3 essosihoz:
- Lassan indulunk, én megyek elől a Bronz Sólymokkal, utánam Daarys a kompániájával, Laerys két harci elefántjával és némi íjászt adok oda neki, és végül Sreighal a makulátlanokkal. Mindenki pakoljon fel, adjon búcsúpuszit a hajójának és legénységének stb.
Ezután el is indultak. Bár volt kijárt út, az nem éppen volt a legjobb.. A két hatalmas harci elefánt alig fért el rajta. Szépen haladtak előre, Vyreon zsoldosai vágták maguk előtt az utat közben egy szót sem szóltak. Bár nem voltak jó társaság, ennek ellenére legalább olcsón fel lehetett őket bérelni. A dzsungel hatalmas volt, és meseszép, madarak szálldostak. Viszont a szépség becsapós volt: a hatalmas bokrokban, és a még nagyobb fákon könnyen megbújhat akármi vagy akárki. Aki nem ismerte a terepet az könnyen lelhette itt halálát. Vyreon néha-néha hátrament a kalandorokhoz és mindegyiktől megkérdezte, hogy bírja a tempót, és persze azért hallgatta a katonáik, szolgálóik egymás közötti beszélgetését, hátha elkap valami hírfoszlányt. Egy ilyen alkalommal, ahogy mentek egyszer csak két hatalmas fatörzs egy kötéllel egy fára kötözve indult meg az útvonaluk oldalirányaiból. Szerencséjére éppen csak Daarys előtt suhantak el, és agyon csapott 3 Bronz Sólymot a csapda. De vajon ki állíthatta? Ezen nem volt mit gondolkozni, hiszen már a következő baj jött feléjük: az út mind a két oldaláról harcosok kezdtek özönleni az utazók irányába. Nem sokan voltak, viszont valószínűleg ők jobban ismerték ezt a terepet. Egész szervezetten támadták meg a konvojt, és meglátták, hogy szét kell választaniuk a vezetőket.
Daarys Vynerion és csapatának egy gyenge pontja a hordárok voltak és azokat is támadták meg. Természetesen nem tudták, hogy az álcájuk mögött más rejtőzött. Daarys jól harcolt egyre többet vágott le mikor is hátulról egy erős rúgás érte a lábát, és hátra esett és a kezében lévő fegyvere is kiesett kezéből, de acélpajzsával tudta hárítani a következő csapást. Ellensége szemébe lehetett látni, hogy nem fog kivételt tenni senkivel, meg fogja ölni ha nem cselekszik azonnal.
Amikor a harc elkezdődött Az elefántokat is megtámadták. Bár harcedzett állatok voltak és megvadultan lökték fel az ellenségek, a harc hevében levetették Laeryst. A bordélytulajdonos most új színben tűnhet fel mint harcos. Bár a testőre egyből ott volt, hogy védje gazdáját, nem támaszkodhatott teljesen rá. A tőrét előhúzta és azzal harcolt. Egyszer csak két lándzsás tartott irányába, testőre éppen egy másik kardos ellenséggel harcolt, így ő rá már nem számíthatott most.
Sreighalt a makulátlanjaival a támadáskor szervezett alakzatban álltak be. Őket támadták meg a legtöbben, mivel ők is képviselték a legnagyobb haderőt a csapatban. A dárdás eunuch harcosok jól állták a sarat a túlerő ellen is, Sreighal őket vezette és jól helyt állt köztük. A makulátlanok sorfalát viszont áttörték és közelebb kerültek vezetőjükhöz, a Keselyű-úrhoz akire közvetlenül egy fáról leugró harcos esett rá. Mikor feltápászkodtak már majdnem le is szúrta viszont a hasából egyszer csak egy dárda éle állt ki, egyik makulátlanja volt aki megmentette őt. Viszont még mindig támadtak, és egyszer csak egy nyílvessző süvített el válla fölött, és egyenesen a makulátlanjának a fejébe állt. Valamit tennie kell a dombon lévő íjászokkal, hiszen azok könnyen az egész csapatát kilőhetik.

// Bocsánat a kései írásért, Syril-re vártam, viszont ő jelezte, hogy egyéb elfoglaltságai miatt nem tud részt venni a kalandunkban. Így igazából semmi sem változik, a sorrend ugyan az marad. Ezen kívül kérek mindenkit, hogy a kaland címét írja minden post-ja elé (Az elveszett kincs) //

Az este igencsak gyorsan ért véget, bár nem is bánja. Már nem tudja, mi volt a hirtelen feloszlott tanácskozás oka, minden bizonnyal az, hogy ghiscari bolondságokat beszélt össze-vissza. Vagy ő is akkor kezdett el inni, mint Ro-dan Bai, vagy valami más módon bódította magát. De így legalább Daarysnak volt ideje átbeszélni a dolgokat a csapattal. A Hárpia Fiainak meghagyta, hogy csak a végső esetben rántsanak tőrt, a Második Fiak majd megvédik őket.
- Az elefántokra pedig nagyon figyeljetek! Ha pánikba esnek, abból baj lehet.
Ezekkel a szavakkal zárta a megbeszélést, mielőtt aludni tértek volna.
Másnap a sorakozónál feltűnt, hogy a tegnap esti lány nincs velük. A férfi egy kicsit furcsállta, de egy vállrándítással nyugtázta is a dolgot. Már a kaland utáni vágy fűtötte, kíváncsisága a gazdagság felé kacsintgatott. Meg is indultak lassan, elől a Sólymokkal, mögöttük meneteltek Daarys emberei. A bóklászó Vyreon csak annyit ért el, hogy idegesítette embereit az idétlen kérdéseivel, de semmivel nem lett okosabb. Ők csak szajhákról ér régi csatákról diskuráltak egymással, a hordók csendben rótták az utat. Egészen jó helyre kerültek annak ellenére, hogy az Őrkapitány úgy érezte, ebben a társaságban nincs igazán jó hely a csapata számára. Sőt, mint kiderült, az egész dzsungelben se nagyon. Rajtaütés, hát persze. Nem mintha nem számítottak volna erre az eshetőségre.
- Alakzatba! - adta ki egyből a parancsot a férfi. Harcosai gyorsan körbevették ál-hordárait, majd az elefántok irányából inkább a Bronz Sólymok felé hátráltak. Egyrészt nem akart az elefántokhoz túl közel kerülni, valamint ha szétszakad a csapat, jobb lesz a testőrkapitánnyal maradni, hisz ő tudja, hova is mennek pontosan. persze ahogy várta, az elefántok tombolni kezdtek, nem nézték volna, ki kerül elébük. A nagy bestiák egész szép részét elvonták a támadásnak, no meg az a kis csapat makulátlan is. Daarys elmosolyodott. Azért, mert ötvenen vannak, egyből ellenfélnek hiszik őket. De a legtöbb makulátlan frissen képzett újonc, akiket megtanítanak tűrni a fájdalmat, meg félelem nélkül harcolni. Hasznosak, de az ő veterán harcosai simán felérnek azzal az ötvennel. Szépen mozognak az alakzatban, kissé kiszélesítve azt, nehogy egymást sebezzék meg harc közben. Egy harcos azért átjut rajtuk, pechjére. Az egyik Hárpia Fia sebesen előrántott tőrrel várja. Erre biztos nem számított. Ha végez, el is rejti gyorsan a tőrt, dolgozzanak csak a zsoldosok. Jól is végzik azok a munkájukat, egy pimasz mégis csak mögé kerül és felrúgja. Daarys esés közben megfordul, hogy védekezhessen. Pajzsával hárít is, de ellenfele csak tovább támad. Előkapja a vészhelyzetekre tartogatott dobótőrét és ellenfele mellkasa felé hajítja. Majd igyekszik a maga előtt folyamatosan mozgatott pajzs takarásában talpra kecmeregni. Tőrét kapja elő, hogy legyen fegyvere, ha újabb támadás érkezik. Hárítás és egy gyors szúrás, ahogy tanulta. Közben igyekszik behátrálni harcosai alakzatába, akik látva közeledtét, ügyesen helyet csinálnak neki.
- Fegyvert! - kiált a csomagokkal bíbelődőkre, akik persze már halásszák is elő a sokat látott küzdővermi baltát, s nyújtják oda uruknak. Így már lesz mivel várni a következő ellenfelét.